Kioltani a férgeket oltás előtt, CSEKE GÁBOR (SZERK.): SORSCÉDULÁK A NAGY HÁBORÚBÓL


I Írtam ezeket én, Ursula Binder, született Ursula Lehmann, vénségemnek és nyomorúságomnak napjaiban, az Úrnak ik esztendejében, igaz lelkiösmeretem szerint elmúlt életemnek, kiváltképp gyermek- és ifjúkoromnak dolgairól.

Kerekférgek fertőzés jelei

Emlékszem, mindig szerettem nézni a tüzet. Ha életem kezdetét próbálom fölidézni, elsőként többnyire az a kép jelenik meg belső szemem előtt, ahogyan két-három esztendős kisleányként a konyha kövén csúszok-mászok, valami törött cserépedényt vagy egyéb együgyű játékszert húzkodva magam után a fülére hurkolt zsinegnél fogva, miközben pillantásomat fogva tartja a tűzhely vaslapja alatt izgő-mozgó tűzfény. Órákig elnézegettem, ahogyan fölerősödik, majd alábbhagy, meglapul vagy fölágaskodik a kéményen bezúduló szélnek engedelmeskedve, s ahogyan a lángok fölnyújtózkodnak a felettük függő rézüst koromtól fekete alja felé.

Másszor azt figyeltem megbűvölten, milyen híven követik a tűz minden moccanását a falon lógó óntálakon és merőkanalakon fölgyulladó-kialvó, tompán derengő fényfoltok, s majd a lélegzetem is elállt izgalmamban, ha olykor már kora reggel a konyhában lábatlankodva láttam, hogy amikor a sütőkemence ajtaját kinyitják, s az arra való lapáttal óvatosan kiemelik belőle a frissen sült kenyeret, a sárga fény, mint valami rosszul megtűzött, súlyos hajfonat, kizuhan a nyíláson és végigömlik a konyha földjén.

Homályosan úgy éreztem, mintha a tűz valamely idegen világból közénk származott, nagy hatalmú lény volna, amely csak tetteti a meghunyászkodást, és bár színleg hajlandó ideig-óráig szolgálni bennünket, fölforralni a levesünket és megsütni a kenyerünket, bármelyik percben mást gondolhat, és kimutathatja igazi természetét. Kioltani a férgeket oltás előtt alatti búvóhelyemről nemegyszer hallottam, amint a konyhában foglalatoskodó asszonyok arról beszélnek, hogy megint leégett egy ház a Hosszú soron, vagy hogy ennek vagy annak a pajtáját fölgyújtotta a kioltani a férgeket oltás előtt, vagy hogy a törökök vagy a magyarok ismét fölégettek egynéhány környékbeli majort, kioltani a férgeket oltás előtt ezért a mi ártalmatlannak tetsző házi tüzünkre gyógyszerek a férgek emberben történő megsemmisítésére úgy tekintettem, mint valamely fogságba esett vadállatra, amely csak az alkalmat lesi, hogy béklyóit lerázva fölfaljon mindent, ami az útjába kerül.

Emlékszem, néha még az is megfordult a fejemben, vajon csak a tűz ilyen kettős természetű-e, vagy talán mindennek, amit látok, az óntányéroknak, a merőkanalaknak, a kecskelábú konyhai asztalnak, mindennek megvan a maga titkos, rejtegetett arca, és hogy vajon milyenek lehetnek, amikor igaz mivoltukban megmutatkoznak… Egy ízben, igaz, csakugyan a szemem láttára mutatta ki a sárga bestia a foga fehérét. Már nem emlékszem, a ropogó hangra ébredtem-e, vagy csak fölriadtam valami rossz álomból, amint az gyakran megesett kisleány koromban, csak arra, hogy kis ideig még kábán, értetlenül meredtem magam elé, azt hivén, még mindig az álmom folytatódik, mert sehogyan sem értettem, mi lehet az a hol megerősödő, hol meg elboruló sárga világosság, amely az ablakon beszűrődik, és egy szempillantásnyi ideig zavarodottan bámultam anyámra is, amikor föltépte az ajtót, fölragadott az ágyból, és hálóruhájában, amelyre csak egy kendőt borított, hajadonfőtt szaladt velem kifelé.

Azt hiszem, tiltakozva fölsírhattam, ahogyan az álmukból fölvert kisgyermekek szoktak, de anyám most meg sem próbált csitítani, rövidesen pedig én is megfeledkeztem nyűgös rosszkedvemről, és megbűvölten meredtem a furcsa világosság forrására, a hátulsó épület tetején tomboló vörösessárga lángokra, s ahogyan a lángok közül időről időre vörös szikraözön röppent fölfelé, mintha valaki markából fényes darazsakat eregetett volna a sötét éjszakai égbe.

Hogy villámcsapástól keletkezett-e, vagy vigyázatlanságból, már nem emlékszem, csak arra, hogy a tűz a hátulsó ház felől terjedt előre, az elülső házrész felé, amelynek tetejét apám s a szomszédság férfiai létrán állva, kézről kézre kioltani a férgeket oltás előtt vedrekből locsolták, nehogy abba is belekapjon a láng.

A tyúkokat időközben valaki már kiengedte az ólból, és most rémült kárálással, s rohanvást tülekedve igyekeztek elfelé a tűztől, s mivel így éppen szemközt rohantak a vedreket adogató emberekkel, úgy tetszett, mintha azok valami rikácsoló, tollas áradatban gázolnának előre. A szerencsétlen állatokra szikrák záporoztak, olykor éppen közibük hullott le egy-egy égő szalmacsomó, s annak a lángja kapott bele könnyen gyulladó tollruhájukba, de többségük talán még így is kikerülhetett volna a tűz veszélyes közelségéből, ha fejvesztett, vak tülekedésükben magukkal nem sodorják már égő társaikat is, s így egy-egy széllökés hatására a tűz, mint valami villámsebesen terjedő pestis, tovább harapózott közöttük.

Némelyik tyúk, amelynek tollazata már tüzet fogott, még szaladt néhány pillanatig lángolva, majd fölbukott, csupaszra pörkölődve és elfeketedve.

CSEKE GÁBOR (SZERK.): SORSCÉDULÁK A NAGY HÁBORÚBÓL

A szerencsések, túljutva a veszély övezetén, tovább rohantak vakrémületükben, tébolyult rikácsolással. Emlékszem, anyám nyakába kapaszkodtomban felnéztem az égre, mert körülöttem mindenki jajveszékelve esőért fohászkodott, és elálmélkodva láttam, hogy odafönt, ahová már nem hat föl sem az ingatag sárga világosság, sem a lenti kavarodás lármája, milyen sötét és mozdulatlan az ég, amelyen a tűhegynyi, ridegen szikrázó csillagokat egyetlen felhőfoszlány sem takarta.

A tyúkokkal együtt odaveszett nagy, díszes tollazatú kakasunk is. Ez a kakas énnekem régi ellenségem volt: miért, miért sem, talán azért, mert az én fejem milyen termékek segítenek a férgeknél még alig ért magasabbra az ő büszke taréjánál, betolakodónak tekintett, valahányszor az udvaron, az ő birodalmában tébláboltam játszótárs után vágyakozva, és többször is végigkergetett a hosszú udvar mentén, egészen a deszkakerítésig, amely a hátsó traktushoz tartozó baromfiudvart elválasztotta az elülső házrészhez tartozó kis udvartól, amely a boltíves kapualjba torkollott.

A kerítésen túlra, kioltani a férgeket oltás előtt, már nem követett, hanem sarkon fordult és peckes léptekkel, győzedelmesen elvonult, s szemlátomást igen elégedett volt magával, hogy sikerült ellenségét megfutamítania. Megesett az is, hogy utolért még a deszkakerítésen innen, és futtomban alaposan végigkarmolta a lábam szárát jókora sarkantyújával. Én, szívemben a kakas iránti csodálat, félelem és harag vegyülékével, egy ideig azzal próbálkoztam, hogy megbékítsem.

Tulajdon kenyeremből morzsoltam el neki egy-egy darabkát, és tisztes távolból feléje hajítottam. Adományomat kegyesen elfogadta: csőrével oda-odavágott a morzsákhoz, de sárga karimájú, kerek, gőgös és elbizakodott szemével továbbra is ugyanolyan megvetően mért végig, mintha meg sem próbáltam volna a kedvét keresni. Talán gyávának tart, gondoltam, azért méreget ilyen megvetően, és ettől fogva énbennem is a harag kerekedett felül. Susannát, öreg szolgálónkat, ki valaha még anyámat dajkálta kebelén, többször is megpróbáltam rábírni, mikor a vasárnapi levesbe való csirkét készült kiválasztani, hogy főzzük meg a nagy kakast, és esténként elalvás előtt kiszíneztem magamban, mit is mívelnék, ha a kezem közé kaparintanám, jó erős zsinegekkel megkötözve, és kedvemre bánhatnék vele.

Elképzeltem, miként engedelmeskedne ettől fogva alázatosan hívásomnak és minden parancsomnak, mert arról meg voltam győződve, hogy érti az emberi beszédet, csak mértéktelen gőgjében nem akar hallgatni reá. Aznap éjjel, mikor a hátulsó ház leégett, ez a kakas is ott tülekedett a kioltani a férgeket oltás előtt áradatában, és éppen a szemem láttára borult lángba egy égő szalmacsomótól.

Csőrét eltátotta, de hang helyett fekete füst tört elő belőle, és nekem úgy tetszett, mielőtt elzuhant, sárga karikás fekete szemével még egyszer, utoljára rám meredt, és a bűntudattól hideglelősen arra gondoltam, valahogyan tudomására juthatott, hogyan szerettem volna fogságba ejteni és megkínozni, és talán azt hiszi, mostani szörnyű gyötrelmét is én okoztam valamiképpen.

Még hosszú hónapokkal a tűz után is gyakran riadtam föl sikoltva álmomból, de csak Susannának vallottam meg, hogy igazából nem is a tűztől rettegek, hanem a nagy kakas bosszúálló szellemétől. Susanna értetlenül nézett rám, mivel ő nem tudhatta, miféle ádáz és szégyenletes terveket forgattam fejemben a nagy kakassal kapcsolatban, s szavaimat végül is afféle gyermeki ostobaságnak ítélve, azzal igyekezett megnyugtatni, kioltani a férgeket oltás előtt az állatoknak nincsen lelkük.

Susanna ugyan nagy tudósa volt a szellemek és boszorkányok szokásainak és viselt dolgainak, legalábbis ezt állította magáról, és én megfellebbezhetetlen tekintélynek tartottam minden olyan kérdésben, amely e rosszindulatú erők viselkedésével kapcsolatos, ezt a dolgot azonban, hogy az állatoknak ne lenne lelke, nemigen hittem el neki, annál is kevésbé, mivel korábban tőle magától hallottam valami hosszú történetet egy fekete kutya hazajáró lelkéről, amely vonításával hívta föl a falu lakóinak figyelmét a gazdáját agyonverő rablók rejtekhelyére.

Igaz, homályosan magam is úgy éreztem, ha van is lelkük az állatoknak, az nem olyanforma lehet, mint a miénk, de még csak olyan sem, amilyennek mi, emberek képzelni szoktuk.

Sokszor figyeltem pasziánsz nokia macskánkat, amint minden izma megfeszült, ahogy az ágon ülő madarat leste: megesett, hogy a fogsora összecsattant, mintha máris közte lenne a zsákmány vékonyka csigolyája.

Akkor sem mutatott semmi megbánást, amikor titkos éjszakai útjairól vagy kioltani a férgeket oltás előtt csavargásból hazatérve puhán beugrott a konyhaablakon, és sárga szemét rám kerekítve, követelően nyávogott, ha üresnek találta a tányérját.

S mint Susanna parazita csoport a többi cselédek beszélgetéséből borzadva kivettem, a fehér-tarka anyamacska, amelyik a padlásunkon megkölykezett, azért hurcolta szájában a kölykeit egy padlással odább, mert apjuk, a mi fekete kandúrunk, irgalmatlanul megfojtotta volna a vaksi kis jószágokat, ha rájuk akad.

Húgyúti fertőzés

Egy ízben keresztanyámat, aki Isten és az égiek dolgaiban tetszett éppoly járatosnak, mint Susanna a gonosz lelkekéiben, meg is kérdeztem, nem fogja-e Isten megbüntetni a fekete kandúrt ezért s más efféle gonosz cselekedeteiért, de keresztanyám azt felelte, nem, mert az állatokat nem ruházta föl Isten a jó és rossz tudásának képességével, mint bennünket, és nem adott nekik halhatatlan lelket. Én tovább okvetetlenkedtem, s azt firtattam, hogyan kioltani a férgeket oltás előtt hát mégis mozogni, hangot adni, ha nincsen lelkük, és megérteni egymás beszédét, de még a miénkből is egyet s mást, hiszen egy alkalommal láttam, amint a vadászok parancsszavára nevetségesen hosszú, vékony, inas testű, izgága, foltos kutyáik eliramodnak, hogy az avar közül vagy a lápból foguk kioltani a férgeket oltás előtt kihozzák s óvatosan gazdájuk lába elé helyezzék a meglőtt vadat.

kioltani a férgeket oltás előtt

Az állatoknak csak afféle állati lelkük van, magyarázta türelmesen keresztanyám, amely vétkeiért nem bűnhődik ugyan kárhozattal, de nem válhatik érdemessé az üdvösségre sem, mert nincsen megáldva a szabad akarat adományával, mint mi, és csak tulajdon állati természetének sugallatait követi. Keresztanyám magyarázatát elhittem ugyan, de a kandúr további sorsát illetően nemigen meríthettem megnyugvást belőle: kioltani a férgeket oltás előtt, amikor lelkemet a szokásos gyermeki vétségeknél súlyosabb bűn még nem terhelte, úgy tetszett, a megsemmisülés, amely reá vár, sokkal rosszabb Isten ítélőszékénél és a kárhozatnál.

Ettől fogva gyakran próbáltam meg elképzelni, főként olyankor, ha láttam, miként tekeri ki Susanna szolgáló egy mozdulattal a levesbe szánt csirke nyakát, vagy anyámmal az erdőn járva hallottam a róka körme közé esett nyúl visítását, miként válik az imént még eleven, érző és rettegő lélek egy szempillantás alatt semmivé, mint a kilobbant láng vagy a víz színén elfoszló tajték, és hálát adtam Istennek, hogy ettől a sorstól engem megkímélt.

Most, öregségemben, ha fölidézem a súlyos bűnöket, melyeket életem során elkövettem, s amelyek most már vélhetőleg mindörökre rejtve maradnak a földi igazságszolgáltatás elől, ha meggondolom, mennyit vétettem mások, kiváltképp szegény jó uram ellen, kinek fejére csak bajt s szerencsétlenséget hoztam, miképpen mások az enyémre, nagy könnyebbséget jelentene számomra, ha elhihetném, hogy nem kell majd odaállnom, méghozzá rövidesen, a legfőbb bíró színe elé, hanem lelkem egy csapásra semmivé válik, mint a szétfoszló tajték vagy az ellobbant láng, és hogy vele együtt vétkeim emléke is semmivé foszlik, és olybá lesz, mintha soha meg sem is történt volna… Egyébiránt ez a bizonyos állati lélek, amelyről keresztanyám beszélt, sokáig foglalkoztatta gyermeki képzeletemet: szokásommá vált, hogy percekig bámultam meredten egy-egy tyúk, macska vagy egyéb háziállat szemébe, hátha így sikerül belépillantanom a miénktől olyannyira különböző lelkének titkába.

hering parazita

A tyúkok kerek szeméből azonban, amelyre félig áttetsző hártya ereszkedett, valahányszor pislantottak, riadt ostobaságnál egyebet nemigen bírtam kiolvasni. A macska hol sötét teliholddá táguló, hol almamaghoz hasonlatossá keskenyedő szembogarából, igaz, olykor mintha emberi, vagy még inkább asszonyi csúfondárosság nézett volna vissza rám.

Másszor azonban, ételek férgekből este a konyhán a tűzhely melegében sütkérezett, a fekete kandúr sárgás, mézgaszín szeme hirtelen zölden fölragyogott, mintha nem is valamely élőlény tekintete lenne, hanem korhadó fa avagy lidércláng, amely a lápba csalja az arra járókat, vagy a föld mélyében csillámló ásványérc.

Ilyenkor könnyen elhittem, hogy a macska lelke nem a miénkkel, hanem a lápon, fák odvában vagy földmélyi barlangokban tanyázó lidérceknek, gonosz tündéreknek vagy szellemeknek a lelkével rokon, amelyekről Susanna szokott nekem beszélni esténként, mielőtt aludni tértünk volna.

Kioltani a férgeket oltás előtt

Ezeket a meséket igen szerettem, s örökösen nyűgösködtem, hogy Susanna hagyja félbe, ami dolga volt, s inkább nekem meséljen helyette. Anyám azonban haragudott értük, s ezeket okolta, amiért egy időre igen félőssé váltam, s még az udvarra sem mertem kimenni napszállat után.

Csakugyan, ebben az időben mindenütt szellemeket s gonosz tündéreket gyanítottam, nemcsak az állatokban, hanem az élettelen világban, a kövekben és vizekben is. Emlékszem, egyszer anyám magával vitt ahhoz az öregasszonyhoz, akitől apám a különféle tinktúrákhoz és főzetekhez szükséges ritkább növényeket vásárolta, azokat, amelyek valamely nehezen hozzáférhető, veszedelmes vagy rejtett helyen nőttek, az erdő mélyén, patakok medrében, mint a kutyabenge, vagy mocsaras, lápos erdőségekben, mint a vérontó pimpó vagy a fekete nadálytő.

Ennek az öregasszonynak, aki egymagában lakott az erdőben, egy kunyhóban, a patak mentén, amúgy is boszorkány híre volt, talán mert maga is készített holmi szereket, talán éppen azoknak a füveknek a maradékából, amelyeket apámnak s tán más patikáriusoknak is eladott, s ez már magában is elegendő volt hozzá, hogy borzongva kapaszkodjam anyám kezébe egész úton. Egyszer meg is kérdeztem anyámat, miközben szívből reméltem, hogy csak mosolyog majd gyermeki együgyűségemen, csakugyan boszorkány-e az az asszony, akihez igyekszünk.

hogyan lehet kihozni a kerek férgeket epilepsziát okozó paraziták

Ekkor, mintegy annak bizonyságaképpen, hogy veszedelmes és csudálatos dolgok között járunk, csillogó pontokat pillantottam meg a bokrok alján, a fű közt: először csak egyet-kettőt, aztán nyüzsgő fénypontok sokaságát, amint fátyolosan, halványzölden derengtek.

Talán korán elhalt kisgyermekek lelkei lehetnek, gondoltam borzadozva, vagy talán nem is emberi lényeké, hanem félig elfoszlott másféle, idegen létezések maradványai, manóké vagy tündéreké, vagy éppenséggel mégiscsak az elpusztult állatok lelke élhet tovább ebben a formában, valamiféle földi túlvilágban. Ami Susanna meséit illeti, nemcsak én hallgattam őket elkerekedett szemmel, hanem a környékbeli szolgálóleányok is, ha tehették, szívesen elüldögéltek a konyhánkban, hogy az ő történeteire füleljenek.

Jól láttam, hogy ezek a többségükben jól megtermett, vaskos, pirospozsgás leányok is borzadozva hallgatják Susanna beszédét, hogy azután egymásba kapaszkodva, csiklandós, rémüldöző vihogások és nyöszörgések közepette, egymást a világért el nem eresztve botladozzanak sietősen haza a sötétségben. Kiváltképp azokat a történeteket kedvelték, amelyek nem tündérországbéli királyfiak és királyleányok viselt dolgairól beszéltek, hanem a mi városunkban, számunkra ismerős személyekkel estek meg.

Látásból jól ismertem például a mészáros legényét, aki Susanna szerint vásárolt a boszorkányok árulta gyümölcsből, amikor éjnek évadján tért haza a városba a Szent Mihály kapun keresztül. Azt beszélte állítólag ez a mészároslegény, hogy a boszorkányok ott ültek a Szent Mihály utca két oldalán, mint a piaci kofák, a lábuknál fonott kosár, a kosárban mindenféle gyümölcs, cseresznye és eper, pedig már jócskán benne jártak Szent András havában, s volt ott dinnye is, meg szőlő, de legkivált az almájukat kínálgatták a boszorkányok az éjszakai sötétségben.

Hosszú körmű kezükkel a mészároslegény ujjasa után kapdostak, és csúf szavakkal szidalmazták, mert vonakodott vásárolni az árujukból, mígnem végül, csak hogy szabaduljon tőlük, a sorban az utolsótól, egy töpörödött, fehér főkötős vénségtől, kinek öklömnyire paraziták ásványvízben arcából fiatal kék szempár villogott elő, vett egy kosár almát — vagy egy jókora dinnyét, mert Susanna szolgáló hol így, hol úgy beszélte el ezt a történetet —, a förtelmes vénasszony pedig szemérmetlen szavakat sziszegett a fülébe, amikor lehajolt hozzá, hogy leszámolja az almáért járó kioltani a férgeket oltás előtt, s közben ráncos, összeszáradt arcában dévajul villogott fiatal, kék szeme.

A mészároslegény fölkapta a kosár almát, és lélekszakadva rohant vele hazáig, de a háta mögött még sokáig hallotta a boszorkányok kárörvendő nevetését.

mit kell inni, hogy a paraziták eltűnjenek

Másnap azután, amikor kíváncsiságból meg akarta kóstolni a boszorkányalmát — avagy dinnyét —, a piros alma hamuvá omlott a szájában, a dinnyéből pedig, amikor meglékelte, nagy patkány ugrott elő, vagy emberi vér csordult ki kése nyomán a zöld héj alól, vagy éppenséggel bűzhödt levegő áradt sivítva ki a léken, az üres héj pedig összelappadt a mészároslegény keze között, mint valami üres tömlő. Egy más alkalommal pedig Kornstein bábsütő, derék, józan életű ember, a városi tanács tagja, aki éppen a hosszúra nyúlt tanácsülésről igyekezett haza főtéri háza felé, a város kútjánál csapzott külsejű fehérnépek csoportját pillantotta meg.

Valamennyi némber hajadonfőtt, papucsban sürgölődött: szoknyájuk szegélyét övükbe gyűrték, térdig megmutatva csupasz lábuk szárát. A bábsütő odalépett hozzájuk, hogy szigorúan megfeddje őket, amiért e késői órán odakinn csatangolnak, és megkérdezte, mi dolguk van ilyenkor az utcán.

Nem találjuk a szapulófát! Azzal a szörnyű némberek körülfogták, s mivel sehogyan nem akart kötélnek állni, magukkal sodorták a híd alá, a város szélén kanyargó, keskeny patakig, majd beletaszították a sekély, szennyes vízbe és meghempergették benne. Később a bábsütő maga sem emlékezett rá, mi egyebet míveltek még vele, csak arra, hogy hajnaltájban tért haza sárosan és csatakosan.

Felesége eleinte sehogyan sem akart hitelt adni a történetnek, és azt gondolta, Mátyás rendes szokásával ellentétben felöntött a garatra, de végezetül mégiscsak hinnie kellett neki, részint, mivel a bábsütő leheletén nem érződött borszag, részint pedig, mert azon asszonyok közül, akiket férje aznap éjjel a fertelmes gyülekezetben látott, nem egyről szomszédai már régóta rebesgették, hogy a gonosszal cimborál.

Felesége és szomszédai, akiknek a bábsütő elbeszélte az esetet, sehogyan sem értették, miért nem teszi, ami a kötelessége lenne, bőrparaziták kezelése embereknél miért nem jelenti föl a tanácsnál ezeket az asszonyokat, akikre a bűnük ily módon rábizonyosodott, és furcsálkodva, értetlenül és bosszúsan hallgatták a bábsütő magyarázkodását, aki azzal tért ki e felszólítás elől, hogy nem egészen bizonyos benne, vajon csakugyan nevezett asszonyokat látta-e.

Hogyan, hát talán mégsem látta őket elég jól? Hiszen az imént még azt állította, erős holdvilág volt és tisztán ki lehetett venni az ábrázatukat — értetlenkedtek a szomszédok, mire a bábsütő kétségbeesetten bizonykodni kezdett, hogy de igen, nagyon is jól látta őket, csakhogy mindhiába volt ismerős előtte az ábrázatuk, mintha valahogyan mégis idegen asszonyok lettek volna, nem azok, akikkel napjában többször is összeakadt jártában-keltében a város utcáin.

Jobban mondva olyanok voltak, magyarázta a döbbent és egyre értetlenebb szomszédoknak, mintha ennenmaguknak eltévelyedett vagy megháborodott nővérei lettek volna, vagy még inkább pokolból hazajáró lelkek. Leginkább arra a tébolyult asszonyra emlékeztették a bábsütőt, akit egyszer az ispotályban látott, melynek felügyeletével egy időben a tanács megbízta. Alighanem az is a förtelmes boszorkányok bűne volt, hogy ettől fogva soha többé, vagy legalábbis jó ideig, nem bízott tulajdon szemében, sem pedig emlékezetében, s ami a legrosszabb volt, egy időre mintha még annak bizonyossága is cserben hagyta volna, hogy ő maga Kornstein Mátyás, a köztiszteletben álló bábsütő mester, és gyakran, álmából fölriadva, kétségbeesetten töprengett rajta, vajon nem váltotta-e mégis valóra azt a tervét, amelyet legényke korában, mestere gorombaságai miatt gyakran forgatott a fejében, nevezetesen, hogy megszökik, és kóbor életre adja a fejét.

Olykor, fölriadva, újra meg újra meg kellett bizonyosodnia róla, hogy csakugyan a tulajdon házában, kényelmes ágyában tölti az éjszakát, nem pedig a hideg hajnali harmatban ázó füvön, valami szénaboglya tövében forgolódva. A szolgálóleányok, akik tátott szájjal hallgatták a történetet, természetesen azt szerették volna leginkább megtudni, kik voltak azok a polgárasszonyok, akiket Kornstein Mátyás a boszorkányok gyülekezetében látott.

Susanna, aki mindig is szívesen kérette magát, ilyenkor többnyire égre-földre esküdözött, hogy kioltani a férgeket oltás előtt a történet nem is ezzel a mostani bábsütővel esett meg, akinek köpcös alakját gyakran kioltani a férgeket oltás előtt a város utcáin, hanem az apjával vagy az öregapjával, és a boszorkánygyülekezetben látott asszonyok azóta régen a föld alatt porladnak.

Kegyesebb hangulatában azonban begörbített, horgas ujjával közelebb intette magához a mohón fülelő leányokat, és szemöldökét jelentőségteljesen magasba vonva, nagy titokzatosan a fülükbe súgott egynéhány nevet, többnyire valamelyik köztiszteletben álló özvegyét vagy tanácsos feleségéét, amit a leányok hitetlenkedő sápítozással és fojtott, szörnyülködő, boldog vihogással fogadtak, kiváltképp olyankor, ha Susanna, valami okból különösképpen jókedvében lévén, némelyik jelen lévő szolgáló asszonyát is megnevezte azok között, akiket a bábsütő ott látott a boszorkánygyülekezetben.

Sötét, dülledt kioltani a férgeket oltás előtt ilyenkor jelentőségteljesen fölvillant, tekintete mereven és szúrósan szegeződött hallgatóira. Szürkülő fürtjei kiszabadultak főkötője alól, és ahogy a tűzhely fénye alulról megvilágította ráncos orcáját, csapzott hajával, horgas orrával s árnyékos szemgödreivel mintha maga is egy lett volna azon boszorkányok közül, akik úgy elbántak a szegény bábsütővel. És csakugyan, Susanna szolgáló mintha maga is igyekezett volna táplálni bennünk a hitet, hogy titokzatos erőkkel cimborál, és mindenféle titkos tudományok tudója.

Időről időre a környékbeli szolgálóleányok közül magányosan is föl-fölkereste egyik-másik nagy titokban. Ilyenkor sokkal illemtudóbban viselkedtek vele, mint egyébként, zavartan tépkedték a kötényük szegélyét, éneklő hangsúllyal beszéltek, mint a kicsiny leányok, ha a fölnőttekhez beszélnek, és csak nagy nehezen bökték ki, mi járatban vannak. A leányok arca ilyenkor kivörösödött az izgalomtól, a kezüket tördelték és össze-összedörzsölték a két térdüket ültükben, végül pedig összegubbaszkodva, mintha azt remélnék, hogy úgy kevésbé szúrnak szemet, földre sütött szemmel sietősen eloldalogtak.

Egyre kiváltképp élénken emlékszem azon leányok közül, akik Susannát fölkeresték, egy gyermeteg, kerek arcú, sárga hajú leányra, aki zavaros pillantású, zöldes szemét olyan riadtan, erőlködve szegezte a hozzá szólók arcára vagy jártatta körbe a konyhánkban, ahogyan a nem túlságosan eszes gyermekek szokták, ha valami képességeiket meghaladó kérdést tesznek föl nekik.

Úgy tetszett, semmit sem ért a világból, amely körülveszi, és kétségbeesetten keres benne valamit vagy valakit, akiben-amiben megfogódzhatna. Tanácstalan zavarodottságában fordulhatott a mi Susannánkhoz is, aki nagyasszonyos leereszkedéssel pártfogolta.

Ellátta tanácsokkal a városi szokások, a vásárlás és az öltözködés ügyes-bajos dolgaiban, a leány pedig odaadó figyelemmel, feszült, erőlködő arccal hallgatta, még nyitva is feledte egy kissé a száját, kioltani a férgeket oltás előtt sarkában, emlékszem, örökké ott éktelenkedett valami kis pörsenés vagy sebhely, s ezért én némileg borzadtam is tőle, s türelmetlenül löktem el magamtól, ha valami kedveskedéssel próbálkozott.

Ama késő őszi délutánon azonban, amelyik leginkább megragadt az emlékezetemben, valami bizalmasabb természetű kérdeznivalója lehetett, mert a szokottnál is ügyetlenebb, kapkodóbb mozdulatokkal rázta le sötét nagykendőjéről a korai kioltani a férgeket oltás előtt s helyezte mennyi idő után jelenik meg Trichomonas gondosan összehajtogatott kendőt a padkára, majd az izgalomtól lázvörösre gyulladt arccal hadart valamit suttogva Susannának, aki, úgy láttam, már alaposan ismerhette a szóban forgó ügyet, mert időnként helyeslőleg, fenségesen rábólintott a leány szavaira.

Ez a Kata vagy Annók, már nem emlékszem, mi volt a neve, de valami efféle, úgy tetszett, ebben a tárgyban jobban kiismeri magát, mint a világ egyéb dolgaiban, mert hosszan és élénken beszélt, holott máskor két szó között is gyakran elkalandozott a figyelme, férgek rekedtes hangon a szemében a szokott zavarodott, tompa értetlenség helyett most valami lázas, ködös és ostoba izgalom ült, s némi riadalom is, mintha megrémítette volna tulajdon, máskor oly lassú, lomha és tompa lelkének váratlan fölbolydulása.

Én a szomszédos szabó feleségétől hallottam először a dologról, aki amúgy nem volt bejáratos hozzánk, most mégis bezörgetett anyámhoz, holmi barhent anyag megérkeztét tudatva vele, melyről anyám állítólag korábban azt mondta volna, ha kapnak belőle még néhány véggel, szeretne ruhát varratni belőle magának, de én azt hiszem, ez csak afféle mondvacsinált ürügy volt, s a szabóné azt szerette volna kitudni, mit szól anyám a hírhez, vagy talán azt remélte, tőlünk fog megtudni valamely addig ismeretlen részletet.

Így azután, mivel nemigen tudták eldönteni, voltaképpen melyikük is nézi le a másikat, társaságát csak a legszükségesebb esetekben keresték. Ezt az asszonyt, a szabónét, a kíváncsisága mégiscsak átkergette mihozzánk, s amikor a végére ért szemlátomást előre kitervelt mondókájának a frissen érkezett barhent anyagról, némi köntörfalazás után rátért ennek a szerencsétlen Katának a históriájára.

A tésztába sütött köröm vagy egyéb bűbájoskodás alighanem mégiscsak megtette a magáét, mert a leány teherbe esett, s minekutána éjszaka, a csűrben egymagában világra hozta, kötényébe csavarta az újszülöttet, és azonmód kioltani a férgeket oltás előtt vele az utca végébe a csatornához. A gyermeket beléhajította a vízbe, majd visszavánszorgott a kamrájába, és ott mély álomba zuhant. A köténybe csavart, halott csecsemőt másnap reggel találta meg két asszony, s a nappali világosságban olyan tisztán látszottak a csűrtől a patakig, majd vissza a leány kamrájáig vezető vérnyomok, mint a hold fényénél a kövecsek a Hansel és Gretel történetében… Történetesen kis híján annak is szemtanúja voltam, amikor ennek a szerencsétlen leánynak a fejét vették, merthogy fővesztésre ítélték, s arra, láb paraziták a kivégzése előtt még egy órát álljon a pellengéren közszemlére kitéve.

Keresztanyám, maga gyermektelen asszony lévén, gyakran elkért anyámtól, hogy nála töltsem a délutánt. Ez alkalommal is az ő belsővárosi háza felé igyekeztünk, s éppen átvágni készültünk a Kaltwinkelen, ahol ebben az időben a pellengér állott, mert erre vezetett a legrövidebb út keresztanyám házához.

Ez alkalommal azonban csak nagy nehezen tudtunk előre haladni az összeverődött sokadalomban: az emberek lökdösődve igyekeztek közelebb kerülni a pellengérhez, és mindnyájan hátraszegett fejjel bámultak fölfelé. Tekintetük irányát követve, magam is fölpillantottam, és megláttam, amint e szerencsétlen leányt a férgektől lamblia kezelés szolgái mint holmi rongybábut vonszolják-lökdösik fölfelé az emelvényre, mivel férgek több éve szemlátomást meg-megcsuklottak alatta, de nem sírt, nem is kiáltozott, mint ahogyan, gondoltam, én tenném a helyében, ha tudnám, hogy egy órán belül irgalmatlanul meggyilkolnak, csak bámult a semmibe a rémülettől megüvegesedett szemével, amely engem tyúk vagy más halálra rémült kioltani a férgeket oltás előtt szemére emlékeztetett.

Az ilyen rosszabb, mint az állat! Ő egy darabig csakugyan ugrándozott is, oly nagy igyekezettel, hogy még a nyelvét is kiöltötte buzgalmában, és magafeledten jártatta felső ajkán, majd a pihenésre kijelölt kockákban két lábra ereszkedett, s ekkor vetette oda nekem e néhány szót, majd alattomosan elmosolyodott, ahogyan olyankor szokta, amikor tudta, hogy valamely szavával különösképpen fölingerel majd. Csúf, hegyes orrú leányka volt ez a Lieschen, és talán irigységből, talán vele született epés hajlamból, igyekezett lecsepülni mindazt, amiről gyanította, hogy kedves a szívemnek, lett légyen az a rongybábum, az új ruhám, vagy egy kóbor kismacska, amelyet sikerült magamhoz édesgetnem.

kioltani a férgeket oltás előtt

Egyébiránt pedig csaknem teljes két esztendővel idősebb lévén, szívesen fitogtatta, mennyivel járatosabb énnálam a világ dolgaiban. Talán aludni küldhette Susannát, mert ezután egy ideig ő maga ült az ágyam mellett, és a láz borzongása elvegyült közelségének meghitt édességével, amelyben egy ideje mind ritkábban volt részem, miért is ártalmatlan betegségemet nem győztem utóbb visszakívánni.

Az ilyennek az semmi, odafektetni maga helyett a söprűt az ágyba, és megbűbájolni, hogy vegye föl az ő alakját, amíg ő odajár! Még felel is helyette, ha kérdik! A borában adhatta be neki — tette még hozzá fontoskodva, hogy értésemre adja: tud róla, hogy apám a fogadóban ismerte meg anyámat, s talán éppenséggel csakugyan úgy esett, hogy ő vitte oda neki a bort az asztalához.

Szerettem volna visszavágni, de semmiféle csípős válasz nem jutott az eszembe, Lieschen pedig időközben meg is feledkezett a dologról, kioltani a férgeket oltás előtt szorgalmasan ugrándozott tovább. Én is annyiban hagytam hát a dolgot, bár a tüske mégiscsak ott maradhatott a lelkemben, mert máig élénken emlékezem egy álmomra azokból az időkből.

Ott álltam álmomban ismét a Kaltwinkelen, a kioltani a férgeket oltás előtt tövében, s mint az arc nélküli sokadalom suttogásából kivettem, mert mintha emberek vettek volna körül sűrű tömegben, bár látni nem láttam őket, éppen valami boszorkányt készültek megégetni.

Ahogy fölnéztem, megláttam a farakást is, és láttam, hogy a rönkök mind száraz, öreg fából valók, és nincsenek közöttük friss, leveles gallyak, amelyeket olykor irgalomból púpoznak a máglya tetejére, hogy sűrű füstjük megfojtsa a bűnöst, még mielőtt a lángok belémarnának. Azután láttam, hogy magas, csuklyás férfiak valami nőalakot lökdösnek föl a farakás tetejére, s kezét hátracsavarva az oszlophoz kötözik.

Kisvártatva már a ropogást és pattogást is hallani véltem, és megpillantottam az imbolygó világosságot is, hasonlatosat ahhoz, amelyre fölébredtem a tűzvész éjszakáján. Ekkor az oszlophoz kötözött nőalak fejét hátravetette: hosszú, sötét haja, mely eddig elfüggönyözte orcáját, félrehullott, fölfedve vonásait, s én a lángok világánál megláttam, hogy anyám áll ott a sűrű, fekete füst és gyorsan, pattogva közeledő lángok fellegében.

Nyakát hátrafeszítette, büszke, fájdalmas grimaszba torzult arcát hasztalan igyekezett elfordítani a bámészkodó tömeg elől.

kioltani a férgeket oltás előtt a helminták megelőzése feljegyzés

Ébren is láttam olykor orcáján ilyenféle kifejezést, ha fogfájás gyötörte, vagy ha a konyhában a serpenyőből felfröccsenő, forró zsír cseppje érte csupasz karját a könyékig felgyűrt ruhaujj fölött, s ilyenkor ébren is mindig elfogott ugyanez a mélységes, csontom velejéig ható borzalom, mintha valami módon, bár magam sem tudom, miért és miképpen, én magam is vétkes lennék abban, ami történt.

S a pinwormák elleni legjobb gyógyszer is, álmomban, amikor anyámat ott láttam tehetetlenül kiszolgáltatva a lángoknak, a forró szánalom érzésébe gyötrelmes lelkifurdalás keveredett, s e lelkifurdalás arra ösztökélt, hogy odarohanjak hozzá, s megmentsem akár az életem árán is, vagy ha nem lehet, legalább ott pusztuljak vele.

De mindhiába törekedtem az oszlop felé, hogy anyám kötelékeit, ha kell, foggal-körömmel megoldjam, vagy hogy legalább sorsában osztozzam vele, valahányszor már-már közelébe jutottam, mindannyiszor valami sötét, arctalan erő, talán a bámészkodó, a kínszenvedés látványára éhes tömeg, talán valami más, fölkapott és hátrébb lökött, oda, ahonnét még tisztán láthattam anyám arcát a sűrű füst és láng függönyén át, de kezemmel már nem érinthettem, és még annyit sem tehettem, hogy jelenlétemet és tehetetlen együttérzésemet legalább tudtára adjam.

Kioltani a férgeket oltás előtt, A TEMETÉSI IMA.

Hogy ez s a hozzá hasonló rémálmok tették-e, vagy Susanna szolgáló meséi, nem tudom, de annyi bizonyos, hogy ekkoriban egy időre igen félénk lettem, s mindenfélétől rettegtem, amitől korábban sohasem. Például semmi gúnyolódással vagy nógatással nem bírtak többé rávenni, hogy sötétedés után kitegyem a lábam a házból, s ha a pincébe vagy a zöldségesverembe küldtek almáért vagy petrezselyemgyökérért, mert már nagyobbacska leányka voltam, akit meg lehetett bízni efféle feladatokkal, reszkető inakkal ereszkedtem alá a lépcsőn vagy a létrán, s amikor egy ízben, ahogy a bolthajtásos pince pókhálós, bor- és almaszagú félhomályában éppen az almákat szedegettem a kötényembe, az egyik hordó mögül hirtelen világító szempárt láttam előbukkanni, sikoltva kaptam a szemem elé a kezemet, s a kötényemből az almákat a földre ejtve, magam is odahanyatlottam a pincénk földjére.

Még akkor is egyfolytában sikoltoztam, amikor anyám türelmetlenségében vagy talán aggodalmában utánam jött, hogy megnézze, hol maradok el olyan sokáig. Csakhogy, mint azt későbben is volt alkalmam megtapasztalni, a napvilágnál szerzett tudás olykor vajmi keveset használ azon érzéseink ellen, amelyeket a sötétség ültet el és táplál föl bennünk, s még inkább ezek igazítják és formálják tulajdon képükre amazt.

Így én is mindhiába láttam azután nemegyszer ezt a ragacsos szemű, tépett fülű idegen macskát, amint a ház körül ólálkodik, s mint afféle vadászathoz szokott, kóbor ragadozó fajzat, ügyesen elragadja a csirkecsontot vagy húscafatot, amit a mi ügyetlenebb házi cirmosunknak vetettem, mégsem voltam egészen bizonyos benne, hogy nem valami gonosz szellemet láttam-e mégiscsak a pincénkben, vagy talán éppenséggel valami boszorkányt macska alakban, aki éberségemet megcsalva ebben az ártalmatlannak tetsző formában akar a közelembe férkőzni, mert ki tudja, miféle gonosz tervet forral ellenem.

Egyébiránt apámat s anyámat ezekben az időkben már csak igen ritkán, s talán többé soha nem is láttam egymással olyan egyetértésben beszélgetni, mint akkor, amikor ott álltak mindketten betegágyam mellett. Nem tudom, vajon a születésemet megelőző időkben vagy életemnek azokban a legelső éveiben, amelyek teljességgel elvesznek az emlékezet számára, megvolt-e, s ha igen, mekkora volt kettejük közt az egyetértés, és hogy vajon a szerelem csak későbben, a hosszas együttlétben romlott-e meg közöttük, vagy a gondok okozta torzsalkodások emésztették-e fel… Vagy, meglehet, anyám már eleinte kioltani a férgeket oltás előtt olyan érzéssel volt apám iránt, amilyennel asszony szokott lenni a férfiú iránt, és csak árvaságában és gyámoltalanságában ment volna hozzá, s későbben keservesen megbánta volna — mindezen későbben eleget töprengtem, de bizonyosat igazából soha nem tudtam meg a dologról.

Nem mondhatnám pedig, hogy apám, mint az sok háznál megesik, gyakran kezet emelt volna a feleségére, s anyámat sem igen hallottam, vagy csak igen ritkán, hangosan perlekedve, csúf szavakkal szidalmazni apámat, mint az sok asszonynak szokása, hanem, úgy tetszett, gúnyos, néma megvetéssel tekint reá, apámban pedig mintha kedvetlenséggel vegyes riadalmat ébresztett volna anyám közelléte, és mintha ez a riadalom s még inkább a miatta érzett szégyen okozta volna, hogy anyámat mindenféle dolgok, de legkivált a háztartásban tanúsított hanyagsága és költekezése miatt örökösen súlyos szemrehányásokkal illette.