Nincsenek férgeim. Parókia – Árnyék vagyok, mondja az árnyékod, megvetem a fényt.

Nagyisten, add, hogy megmond nékik Olyan szóval, mit meg is értenek Mi éget, mint a lángszóró s vesékig Fáj és közöl és ordít fel az Nincsenek férgeim És feltakarja a szemérmemet: Hogy a Jóságot el ne mondják többé Mert szájukban megrothad ez a szó.

Doronggal verik útszéli döggé Nem él az Egynek már, ami a Többé És elsiratni nincsen arra szó.

Neved ne ejtsék és Arcod ne lássák Mert kék napod fénye és réteid Zöldje szemöknek s férgeid lakását Ne nyújtsd nekik és verjék őket sáskák S pusztítsák őket gőgös éveid. Kezed fullassza torkukat, ha petyhüdt Ajkuk kihörgi még, hogy: Szeretet Üssed őket, ahogy csak Te, az Egy üt Fetrengjenek enpiszkaikba együtt S fagyjanak el, mint ősszel a legyek.

Mert minden átok csak szelíd ítélet És nincs fa, ami bitónak volna jó: Kit képedre teremtettél, itt élek S kiáltom, dögvész lett köztük az élet S ajkuktól szennyes minden itató. Uram, didergek és egész sötét van. Vizeid hullnak és Kezed hideg.

Te vagy a tűzben, gazban és acélban Mindenben vagy s Te vagy, kiben a Cél van. Bennem csak fáj és éget egy ideg.

Márai Sándor Az önzés bűne szállta meg szemem, Testem-lelkem az járja át meg át, S erre a bűnre gyógyszer nem terem, Úgy a szívembe vette már magát. Nincs termet és arc ily szép, így beszélek, És nincs hűség igazabb és nagyobb; Saját bírám, én döntöm el, mit érek: Mindenkinél mindenben több vagyok.

De ha tükröm mutatja, hogy kiszáradt Arcomba ráncot vénség sava Nincsenek férgeim, Egész másra tanít az önimádat, De így csak bűn volna a butaság. Te vagy az Énem, téged magasztallak, A te tavaszod fest csak fiatalnak.